Castello di Laterina, Valdarno, Toszkána
Séta egy ma is lakott középkori városka falai között — nem múzeum, nem rom: ezer év történelem, gyalog bejárva.
Laterina messziről látszik, még mielőtt odaérnénk: tornyok és tetők körvonala egy valdarnói dombon, megművelt földek gyűrűjében. Nem látogatóknak megőrzött rom: eleven, ma is lakott középkori erődített városka.
A városkát ma is körülölelő falak nem mindig voltak ilyen magasak. A helyi források szerint a középkorban magasabbak voltak a mainál: a XVII. század táján alacsonyabbra bontották őket, a kinyert követ pedig magán a váron belüli építkezésekhez használták fel — házakhoz, válaszfalakhoz, bővítésekhez. Ez nem elsődleges levéltári adat, hanem helyben áthagyományozott szájhagyomány, amely egybevág azzal, amit a falak mentén sétálva látni: alacsonyabb falszakaszok olyan épületek mellett, amelyek mintha maguknál régebbi köveket örököltek volna. Az eredmény egy ma is bejárható sétány, ahol a kőperem mögött megnyílik a valdarnói táj.
Az északi oldalon áll a Porta del Ghianderino, amelyet a laterinaiak Porta Freddának vagy Jégveremnek is neveznek. XIII. század végi torony, és ma is őrzi a kőbe faragott laterinai várcímert. A városka építészeti elemei közül a források ezt jelölik meg a legeredetibbnek, az évszázadok során legkevésbé átalakítottnak. Éppen e torony tövében, a Via Porta Freddán található a La Torretta apartman, amely innen kapta nevének egy részét: ott aludni annyit tesz, hogy ez a kapu a szomszédja.
A tér Szent Hippolitosz és Szent Cassianus temploma előtt nyílik, oldalán pedig a Palazzo Podestarile áll, egykor a podeszta székhelye, aki a Firenzei Köztársaság nevében igazgatta a várat. A homlokzaton több mint húsz kőcímer sorakozik, néhány színes mázas terrakotta címerrel együtt: befalazott jelei az évszázadok során egymást követő kormányzatoknak. A homlokzaton kőbe faragott napóra méri az időt évszázadok óta. A templom két oldalán római császárkori mozaikok láthatók, amelyek a Le Pievi nevű helyen álló villából származnak.
A Palazzo Podestarile belsejében, azon az emeleten, ahol ma a Michelangelo apartman van, található a podeszta egykori fogadóterme. A falakon egy reneszánsz freskóciklus töredékei maradtak fenn: vörössel és okkerrel festett címerek, és egy felirat maradványai, amelyből ma csak néhány elszigetelt betű olvasható. A felület még őrzi a sűrű kopácsolás nyomait — az évszázadokkal ezelőtti ütésekét, amelyek az új vakolatréteg tapadását szolgálták, amikor a freskót szándékosan lefedték, és nemzedékekre elfeledték egy fehér fal alatt. Csak nemrég került újra napvilágra, és a restaurálás semmit nem tett hozzá: se festői kiegészítést, se kitalált rekonstrukciót — csak azt, amit az idő átengedett. Ugyanaz a történet, mint az őt befogadó váré, kisebb léptékben: valami, amit elrejtettek, majd visszaadtak annak, aki nézi. Laterina egészében is kicsit ilyen: egy valódi városka húsz percre Arezzótól, amelyről a legtöbb utazó nem tudja, hogy létezik, amíg rá nem talál.
A Palazzo Podestarile homlokzatába falazott sok címer közül egyik sem viseli azt a nevet, amely Laterinát a művészettörténet számára érdekessé teszi — a név mégis fel van jegyezve máshol. 1457-ben Leonardo Buonarroti, Michelangelo apai nagyapja volt Laterina podesztája: ezt tanúsítja a család származási táblája, amelyet 1875-ben Aurelio Gotti tett közzé Vita di Michelangelo Buonarroti című művében, a Buonarroti-házi levéltár iratai alapján. Leonardo 1459-ben halt meg, tizenhat évvel azelőtt, hogy megszületett volna az unoka, aki a Dávidot faragta: a hely és a név kapcsolata nem gyermekkori anekdota, hanem ellenőrizhető genealógiai adat — egy név a község könyveiben és egy kormányzói megbízatás, amelyet ugyanezekben a termekben gyakoroltak.
Il Podestà — Megnézem →A városka Porta Freddával átellenes végén áll a Torre Guinigi: XIV. századi, de az évszázadok során erősebben átalakított. A torony alatt kapu vezet egy kis közparkba, amely egykor a nemesi Guinigi család kertje volt; a családnak korábban birtokai voltak Laterinában. A városka alatt találhatók a laterinai menekülttábor maradványai, amely 1941-ben hadifogolytáborként létesült, majd 1948 és 1963 között menekülttáborként működött, és mintegy kilencezer embernek adott menedéket — nagyrészt isztriai és dalmáciai száműzötteknek, akik az 1947-es párizsi békeszerződéssel Jugoszláviának átadott területekről érkeztek. A vártól nem messze folyik az Arno, és itt a történet bizonytalanabbá és izgalmasabbá válik: a La Rocca kulturális egyesület kutatása a Ponte Romitóban, a folyó fölött ma romos kőívben azonosítja a Leonardo Mona Lisáján ábrázolt hidat. Ez a feltevés a nem messze lévő Ponte a Burianóra vonatkozó, régóta ismert történeti feltevés mellé állítható. Egyik sem tekinthető megállapított ténynek: javasolt olvasatok, nem bizonyosságok — és érdemes ennek tudatában megnézni mindkét hidat.
Laterina nem állt meg a középkorban. Minden évben, július utolsó hétvégéjén a városka jelmezbe öltözik a középkori játékokra, felvonulásokkal és lovagi tornákkal a vár utcáin. Az év többi részében lassan telik az élet, mintha párhuzamos világ lenne a minket körülvevő és olykor elnyelő mai rohanás mellett. Laterina az a hely, ahol újra felfedezhető a kis, de nem kevésbé valódi dolgok szépsége.
Mi itt élünk, és négy apartmant üzemeltetünk ugyanezek között a falak között. Ha ez az oldal jobban felkeltette az érdeklődését, mint gondolta, az apartmanok a legegyszerűbb módja annak, hogy néhány éjszakát itt töltsön, ne csak olvasson róla.
Lo Sdrucciolo — Megnézem →