A Michelangelo apartman nevét dokumentált tényről kapta, nem sejtésről. 1457-ben Leonardo Buonarroti, Michelangelo apai nagyapja volt Laterina podesztája: ezt tanúsítja a család származási táblája, amelyet 1875-ben Aurelio Gotti tett közzé Vita di Michelangelo Buonarroti című művében, a Buonarroti-házi levéltár iratai alapján. Leonardo 1459-ben halt meg, tizenhat évvel azelőtt, hogy megszületett volna az unoka, aki a Dávidot faragta és a Sixtus-kápolna mennyezetét kifestette: a hely és a név kapcsolata tehát nem gyermekkori anekdota, hanem valami szilárdabb — egy név a község könyveiben, és egy kormányzói megbízatás, amelyet ugyanebben a palotában gyakoroltak, abban a helyiségben, amely ma az Ön nappalija. A család, amely három évszázadon át Simoni néven élt, mielőtt véglegesen felvette volna a Buonarroti nevet, már adott a firenzei köztársaságnak tanácsosokat, priorokat és nem egy alacsonyabb rangú tisztviselőt, akiket a vidék kisebb településeinek irányítására küldtek: Leonardo egyikük volt, akit Laterinába küldtek úgy, ahogy akkoriban jó hírű firenzei polgárokat küldtek a köztársaságnak alávetett várak igazságszolgáltatásának és polgári életének igazgatására. Az apartman a podeszta egykori fogadótermét foglalja el — azt a termet, ahol évszázadokon át a vár ura követeket fogadott, meghallgatásokat vezetett, és a lakosok előtt szolgáltatott igazságot. A falakon máig fennmaradtak egy, a teljes reneszánszra keltezhető freskóciklus töredékei: vörössel és okkerrel festett heraldikai címerek, növényi mintás kartusokban, valamint egy festett felirat maradványai, amelyből ma csak néhány elszigetelt betű olvasható. A felület olyan történetet őriz, amely hosszabb annál, mint amit első pillantásra elmond: sűrű kopácsolás borítja a festmény nagy részét — évszázadokkal ezelőtti kalapácsütések, amelyek az új vakolatréteg tapadását szolgálták, amikor azt a festményt szándékosan lefedték, és nemzedékekre elfeledték egy fehér fal alatt. Csak nemrég került újra napvilágra, és úgy őrizték meg, hogy láthatóan hagyták a fennmaradt rész csipkés peremét: se festői kiegészítés, se kitalált rekonstrukció — csak az, amit az idő átengedett. Ebben az apartmanban aludni annyit tesz, hogy osztozik a térben ezzel a töredékkel: nem mellette, hanem ugyanabban a teremben, ahol majdnem hatszáz éve megfestették. Az apartman többi része nem versenyez a freskóval: szándékosan neki hagyja a színpad közepét. A nappali megőrizte a palota úri termeinek belmagasságát; egy csupasz téglafal jelöli azt a pontot, ahol a legrégebbi falazat egy későbbi átépítéssel találkozik, egy kanapé pedig este második ággyá alakul azoknak, akik négyen utaznak. Az apartman emellett felszerelt főzőfülkét kínál. A franciaágyas hálószoba zártabb teret foglal el, kovácsoltvas ággyal és régi tükörrel egy kis komódon, míg a saját fürdőszoba — walk-in zuhanyzóval és pultra helyezett mosdóval — teljesen mai, kompromisszumok nélkül a ma itt lakó vendég kényelmére tervezve. Ezt az egyensúlyt az apartman nem rejti el, és nem tesz úgy, mintha feloldaná: egyfelől egy XV. századi freskó és egy palota falai, amely a vár hat évszázadnyi történelmét látta, másfelől kényelmes ágy, modern zuhanyzó és internetkapcsolat, amely működik, amikor kell. A fény elsősorban a nappali ablakán át érkezik, amely a térre néz, és inkább a városka napi ritmusát követi, mint egy átutazó vendégnek szánt tér ritmusát: reggel hallani a lépteket a macskakövön, késő délután a zaj elhalkul — és ezekben az órákban mutatja meg legjobban a szoba, a fénnyel szemben álló freskóval, a saját korát. Nem múzeum, ahol az ember kegyből vendég, és nem is névtelen apartman, amely mellé nagy nevet írtak, hogy figyelmet keltsen: olyan hely, amely továbbra is lakott, ahogy mindig is volt, azzal a kényelemmel, amit ma bárki elvár egy otthontól. Olyan vendégeknek való apartman, akik fogékonyak: akik a legigazibb Toszkánát keresik anélkül, hogy lemondanának a kényelemről. A palota, amelyben az apartman található, a laterinai vár főterére néz — arra a térre, amelynek homlokzatába több mint húsz kőcímer és néhány mázas terrakotta címer van befalazva, csendes tanúiként azoknak a hatalmaknak, amelyek az évszázadok során egymást váltották a városka kormányzásában. Kis történet egy nagyobb történeten belül, és épp ezért érdemes pontosan elmesélni, nem pátosszal: végül ez a pontosság az, ami ezt a helyet megkülönbözteti mindattól, amit a "történelmi" szóval szokás leírni.