Környék

Az Il Borro XI. századi mezőgazdasági városka San Giustino Valdarno községben, néhány percre autóval Laterinától. Évszázadokon át a körülötte fekvő birtokhoz tartozó kis feles bérlői település volt; ma az ingatlan a Ferragamo családé, amely felújította a parasztházakat, és szétszórt rezorttá alakította őket, megőrizve azonban az eredeti településszerkezetet: macskaköves sikátorok, óratorony, kis templom, a központi tér köré rendezett régi parasztházak. A birtok mintegy hétszáz hektáron terül el szőlők, olajfaligetek és erdő között, bort — köztük az Il Borro márkájú IGT Toscanát — és extra szűz olívaolajat állít elő. Nem szabadtéri múzeum: a városkát a felújított házak között sétálva lehet megnézni, nyári estéken pedig meleg fények keltik életre, ami jól látszik, ha az ember naplementekor érkezik, amikor a kőhomlokzatok egymás után gyulladnak ki a domboldal mentén. Jó példa arra, hogyan fonódott össze a Valdarnóban a mezőgazdaság és a vendéglátás anélkül, hogy felforgatta volna a tájat: a környező dombokat ma is szőlő és olajfa borítja, ahogy évszázadokkal ezelőtt, a városka pedig egy vidéki település arányait őrizte meg, nem pedig a nulláról épített turistafaluét. Aki Laterinában lakik, annak az Il Borro a lehető legrövidebb kirándulás: néhány perc autóval, és a középkori vár falai után egy ugyanolyan régi városkában találja magát, amelyet azonban a mai vendéglátás projektjévé alakítottak — közvetlen összevetése annak, ahogyan kétféleképpen lehet ugyanazon a földön élni. A környéken kis ösvények kínálnak rövid sétákat a szőlők között, a Valdarno völgyére nyíló kilátással, amely a magasság növekedésével egyre tágabb, valamint egy kis múzeum, amely a birtok mezőgazdasági történetét meséli el. A látogatás könnyen összeköthető Loro Ciuffennával, a néhány kilométerre fekvő középkori városkával, ahol régi malom áll a Ciuffenna patak fölött, a történelmi központ pedig sziklára épült: fél nap, amely két különböző világot érint, ugyanabban a valdarnói zugban maradva.

A Pratomagno az a hegytömb, amely északkeletről zárja le a Valdarnót, és tiszta időben Laterina sok házának ablakából látszik. Hosszú gerinc, amely meghaladja az ezerháromszáz métert; alsó részét bükk- és gesztenyeerdő borítja, a csúcsrégiót pedig kiterjedt hegyi legelők — az úgynevezett "prati", amelyről a nevét kapta. A gerinc szinte teljes egészében bejárható gyalog a CAI által jelzett gerincösvényen, olyan panorámákkal, amelyek egyik oldalon a Valdarnóra, másikon a Casentinóra nyílnak: a legtisztább napokon a tekintet az Appenninekig, dél felé pedig a Chianti dombjaiig ér. A legismertebb és legtöbbet fényképezett pont a Croce del Pratomagno, egy nagy kovácsoltvas kereszt, amelyet 1928-ban állítottak fel az azonos nevű csúcson; ma rövid séták és a teljes gerincen végigvezető, több napos túrák célpontja. Elsősorban a túrázást keresőknek szóló úti cél: az ösvények jól jelzettek, és különböző edzettségi szintekhez igazodnak — a néhány órás sétáktól, amelyek autóval elérhető hágókból indulnak, egészen a gerinc két-három szakaszos teljes átkeléséig, menedékházakkal és támpontokkal az útvonalon. Tavasszal a hegyi legelőket vadnárcisz borítja, olyan látvány, amely az egész környékről vonzza a gyalogosokat; ősszel a bükkerdők adnak erős színeket, a gesztenyeszedés pedig máig elterjedt szokás a tömb lábánál fekvő falvakban. A Pratomagno lábánál, a valdarnói oldalon olyan városkák fekszenek, mint Loro Ciuffenna és Castelfranco di Sopra — kényelmes kiindulópontok azoknak, akik nem szeretnének túl messzire kerülni Laterinától. Aki a várban lakik, annak a Pratomagno a szabadban töltött nap ideális kirándulása: húsz perc autóval, és a középkori falakat elhagyva máris a zöldben találja magát, választhatva egy rövid séta egy kilátópontig és egy megerőltetőbb túra között a csúcskeresztig.

Cortona etruszk, majd római és középkori város, amely a Monte Sant'Egidio egyik sarkantyújára kapaszkodik fel, kilátással a Val di Chianára, autóval mintegy háromnegyed órára Laterinától. Eredete évszázadokkal megelőzi Rómáét: a részben ma is látható, faragott kőtömbökből álló etruszk falak a város kerülete mentén, valamint a környező vidék monumentális sírjai, mint a Melone del Sodo, arról tanúskodnak, milyen fontos volt Cortona az etruszk szövetség tizenkét központjának egyikeként. A középkori város szíve a Piazza della Repubblica, amely fölé a lépcsős Palazzo Comunale és a városi torony magasodik, míg a Piazza Signorellin az Etruszk Akadémia Múzeuma található, amely az etruszk kortól a XIX. századig gyűjt leleteket, köztük egy híres, Krisztus előtti V. századi etruszk bronzcsillárt. A központ meredek, macskaköves utcái a Girifalco medici erődig kapaszkodnak fel, ahonnan a legtisztább napokon a kilátás az umbriai Trasimeno-tóig ér. Cortona a városban született festő, Luca Signorelli nevéhez is kötődik, valamint Fra Angelicóhoz, aki domonkos szerzetesként tartózkodott itt, és olyan műveket hagyott hátra, amelyeket ma is az egyházmegyei múzeum őriz. Az elmúlt évtizedekben a város nemzetközi ismertségre tett szert a Toszkán szeretők (Under the Tuscan Sun) című könyv és film révén, amelyek éppen Cortonában és a környező vidéken játszódnak, és állandó látogatóáradatot hoztak, főként az Egyesült Államokból, akiket a történetben megrajzolt toszkán vidéki élet képe vonzott. Cortonától néhány kilométerre, az Arezzo felé visszavezető úton fekszik Castiglion Fiorentino, kevésbé ismert, de ugyanolyan érdekes városka, a főtérre néző vasari loggiával és szinte érintetlen középkori szerkezetű történelmi központtal: olyan megálló, amelyet könnyű hozzáilleszteni a cortonai látogatáshoz, ha egy egész nap áll rendelkezésre. Laterinából a Val di Chiana Cortonával és Castiglion Fiorentinóval az egyik legteljesebb kirándulás: táj, etruszk és középkori történelem, valamint az egész vidéken mértékadó helyi konyha.

A Casentino az Arno felső völgye, Arezzo fölött; a Valdarnónál hegyesebb és erdősebb vidék, keletről az Appenninek gerince, nyugatról a Pratomagno zárja le. Természeti szíve a Casentinói Erdők, Monte Falterona és Campigna Nemzeti Park, amely az északi Appenninek egyik legkiterjedtebb bükkerdejét védi, évszázados példányokkal, amelyeket egyes helyeken soha nem vágott ki ember. A parkon belüli Sasso Fratino szigorú rezervátum olyan érintetlen, hogy 2017 óta az Európa ősi bükkerdőinek szentelt UNESCO-hálózat olasz helyszínei közé tartozik — olyan elismerés, amelyen a kontinens nagyon kevés, valóban természetes állapotban maradt erdejével osztozik. Ideális úti cél azoknak, akik szinte érintetlen természetben keresnek túrázást: a park ösvényhálózata kiterjedt és jól jelzett, útvonalai a rövid családi sétáktól a több napos, appennini gerincen vezető átkelésekig terjednek, gyakran azzal a lehetőséggel, hogy szarvast, őzet, és egy kis szerencsével farkast is meg lehet pillantani, amely az utóbbi évtizedekben véglegesen visszatért ezekbe az erdőkbe. Az ősz a leglátványosabb évszak a Casentino felkeresésére: a lombszíneződés — a bükk, a gesztenye és a juhar leveleinek színváltása, amely vörösre, narancsra és aranyra festi az erdőket — az egész régióból vonzza a gyalogosokat és a fotósokat, különösen október végétől november közepéig. A természeten túl a Casentino történelmi jelentőségű városkákat és helyszíneket is őriz, mint Poppi a völgy fölé magasodó Guidi-grófok várával, és Bibbiena, a vidék fő központja. Laterinából mintegy háromnegyed óra autóval érhető el, az Arno völgyén felfelé haladva: olyan kirándulás, amely jól illik azokhoz, akik a városkák és művészeti városok után egy zöldben töltött napot keresnek, erdei ösvények között, valós eséllyel arra, hogy megnézhessék Olaszország egyik legjobban megőrzött erdejét.

A Chianti a Firenze és Siena közötti dombvidék, amely a világon a toszkán mezőgazdasági táj szinonimájává vált: félmagasságban futó szőlősorok, olajfaligetek, ciprusok a parasztházakhoz vezető utak mentén, falakkal kerített városkák a dombtetőkön. A térképen viszonyítási pontnak Mercatalét választottuk, San Casciano in Val di Pesa településrészét, a firenzei Chianti szívében: onnan indulnak minden irányba azok a földutak, amelyek a vidék borbirtokait szelik át, és amelyek közül sok látogatható kóstolóval. A Chianti név mindenekelőtt a borral kapcsolódik össze: a Chianti Classicót, amelyet a fekete kakas jelvényéről lehet felismerni, olyan szabályzat szerint készítik, amely meghatározza a származási területeket, az engedélyezett szőlőfajtákat — főként a Sangiovesét — és a minimális érlelési időt. A környék pincészetei a nagy történelmi birtokoktól a kis családi vállalkozásokig terjednek, és sokan szerveznek látogatást a szőlőkbe és a feldolgozó pincékbe, gyakran ebéddel vagy vezetett kóstolóval együtt. A boron túl a Chianti tájképe jogilag is védett: a terület nagy része tájvédelmi övezetbe esik, amely az új építkezéseket éppen azért szabályozza, hogy megőrizze a dombok történelmi arculatát. A vidék városkái — Greve in Chianti, Castellina in Chianti, Radda in Chianti és Panzano — kis léptékű középkori központokat őriznek, gyakran egy árkádos tér köré szervezve, ahol ma is megtartják a heti piacot. Laterinából a Chianti mintegy háromnegyed óra autóval érhető el, a Valdarnón át és az Arno völgyét a Pesa völgyétől elválasztó dombokon keresztül: olyan útvonal, amelyen már érzékelhető a táj változása — a Valdarno erdeitől és ritkább szőlőitől a tulajdonképpeni Chianti szelídebb, rendszeresen szőlővel beültetett dombjaiig. Egész napra való kirándulás, például délelőtt egy pincészet meglátogatásával, délután pedig sétával az egyik fallal kerített városkában, mielőtt estére visszatérne Laterinába.

A camaldoli remeteség a Casentinói Erdők szívében áll, nem messze a nevesebb camaldoli kolostortól, amelyet a hagyomány szerint Szent Romuald alapított 1012 táján. A két hely, bár közel esik egymáshoz, eltérő és elkülönülő szerepet tölt be: a kolostor, amely lejjebb és könnyebben megközelíthető, ma is kamalduli szerzetesközösségnek ad otthont, valamint egy XVI. század óta a nagyközönség előtt nyitva álló történelmi gyógyszertárnak és egy régi vendégháznak; a remeteség ezzel szemben feljebb, az erdő sűrűjében, mintegy ezeregy méter magasan, a közösség eredeti és szigorúbb magja, amelyet a templom köré rendezett kis, önálló cellák alkotnak, mindegyik saját kis kerttel, ahol a szerzetesek részleges elzártságban és csendben élnek, felidézve a bencés-kamalduli rend remete gyökereit. A remeteség barokk stílusban gazdagon díszített temploma szándékosan áll szemben a környező cellák szigorúságával, és nappali órákban látogatható a komplexum egy kis részével együtt, míg a tulajdonképpeni klauzúra a szerzeteseké marad. A remeteséget körülvevő erdő a Casentinói Erdők Nemzeti Parkjának ugyanahhoz a védett erdőállományához tartozik, évszázados bükkösökkel, amelyek ősszel ugyanazokat az erős színeket adják, amelyektől a vidék lombszíneződése híres. A kolostortól a remeteségig felvezető ösvény, amely gyalog mintegy negyven perc alatt járható be az erdőben, az egyik legközvetlenebb módja annak, hogy megértsük a hely logikáját: fizikai és jelképes út a kolostor közösségi életétől a remeteség radikálisabb csendje felé. Camaldoli célpontja mind a vallási látogatóknak — a bencés és kamalduli lelkiség történetében betöltött jelentősége miatt —, mind az egyszerű túrázóknak, akiket a természeti környezet vonz. Laterinából mintegy egy óra autóval érhető el, a Casentinón felfelé haladva: olyan kirándulás, amely jól ötvözi egy csendes, elmélyülésre hívó hely meglátogatását egy erdei sétával, és amely ugyanazon a napon összeköthető a Casentinói Erdők Parkjában tett hosszabb kitérővel.

Anghiari fallal kerített városka a Valtiberinában, egy dombra kapaszkodva, néhány kilométerre Sansepolcrótól, ugyanabban a völgyben, amely Umbria határát jelöli, mintegy háromnegyed óra autóval Laterinától. Olaszország legszebb városkái közé sorolják, és elég végigmenni kőházak között kanyargó szűk macskaköves utcáin, emelkedő sikátorain és a máig szinte érintetlen XIII. századi falak mentén, hogy megértsük, miért. A város neve mindenekelőtt egy csatához kötődik: 1440. június 29-én a városka alatti síkságon a Firenzei Köztársaság csapatai legyőzték a Milánói Hercegség seregét — olyan esemény, amely megszilárdította Firenze terjeszkedését Kelet-Toszkánában. Csaknem egy évszázaddal később, 1503-ban Leonardo da Vinci kapott megbízást arra, hogy éppen ezt a csatát fesse meg a firenzei Palazzo Vecchio Ötszázak Termének falára: az Anghiari csatája a korabeli források szerint addig nem látott hevességgel ábrázolta a lovagok összecsapását egy zászló megszerzéséért. A mű soha nem készült el, a falkép pedig, amelyet a Leonardo által kitalált kísérleti festői technika megrongált, később elveszett — talán Giorgio Vasari egy későbbi beavatkozása fedte el: sorsa a művészettörténet egyik nagy rejtélye maradt, amely ma is kutatások és feltevések tárgya; egyesek szerint az eredeti freskó a mai vasari freskók alatt rejtve fennmaradt. A festményből csak másolatok és előkészítő rajzok maradtak, köztük Rubens híres, a Louvre-ban őrzött másolata. Anghiariban a Palazzo Taglieschiben működő Állami Múzeum egyházi műalkotásokat őriz, a városka felső része pedig, a Piazza del Popolo körül, egy meglepően valódinak maradt középkori központ hangulatát tartotta meg. A falakról széles panoráma nyílik a Valtiberinára, az alant elterülő síkságon kanyargó Tiberissel, amely néhány kilométerre appennini forrásától még fiatal folyó. Aki Laterinában lakik, annak Anghiari néhány óra alatt jól bejárható, és természetesen összeköthető Sansepolcróval, amely egy maroknyi kilométerre fekszik ugyanazon az úton.

Firenze az a város, amely formát adott a reneszánsznak, és Laterinából mintegy egy óra alatt elérhető, akár autóval az A1-esen, akár vonattal a montevarchi vagy az arezzói állomásról. Történelmi központja 1982 óta szerepel az UNESCO világörökségi listáján, olyan kivételes értékű városi együttesként elismerve, amelyben az építészet, a művészet és a polgári történelem néhány évszázad alatt együtt fejlődött. A város jelképe a Santa Maria del Fiore kupolája, amelyet Filippo Brunelleschi tervezett, és 1436-ban fejeztek be faállványzat használata nélkül, kettős héjú szerkezettel és halszálkába rakott téglákkal — olyan technikával, amelynek akkoriban nem volt előzménye: máig ez a valaha épített legnagyobb falazott kupola. A dóm mellett áll Giotto harangtornya és a Keresztelő Szent János-baptisztérium Ghiberti bronzkapuival, amelyeket a hagyomány szerint Michelangelo a Paradicsom kapuihoz méltónak nevezett. Kicsit délebbre a Piazza della Signoria évszázadokon át a város politikai központja volt, fölötte a Palazzo Vecchióval, amely a XIV. század óta a firenzei kormányzat székhelye, és amely az Uffizi Képtárral áll összeköttetésben; ez a világ egyik legfontosabb festménygyűjteményét őrzi: Botticelli Vénusz születése és Tavasz című művét, Leonardo Angyali üdvözletét, Michelangelo Doni-tondóját, Giotto, Piero della Francesca, Tiziano és Caravaggio alkotásait. Michelangelo Dávidja ezzel szemben az Accademia Képtárban található, ahová 1873-ban szállították át, hogy megóvják az időjárás viszontagságaitól. Az Arno fölött a Ponte Vecchio megőrizte az ötvösműhelyeket, amelyek a XVI. század óta nyílnak rá, amikor I. Ferdinánd de' Medici esztétikai okokból a mészárosok helyére telepítette őket; ez az egyetlen firenzei híd, amely átvészelte az 1944-es bombázásokat. Az Arnón túl nyílik az Oltrarno a Pitti-palotával és a Boboli-kerttel, valamint a Piazzale Michelangelóra vezető emelkedő, ahonnan egyetlen pillantással átfogható a város teljes körvonala. Aki Laterinában lakik, annak Firenze a legkönnyebben elérhető nagy művészeti város: érdemes legalább egy teljes napot szánni rá, és előre lefoglalni az Uffizit és az Accademiát, amelyekben főszezonban hetekkel korábban elfogynak a jegyek.

Sansepolcro a Valtiberinában fekszik, Arezzo tartományának keleti szélén, szinte Umbria határán, mintegy háromnegyed óra autóval Laterinától. Nevét a hagyomány szerint két Jeruzsálemből hazatérő zarándoknak köszönheti, akik a X. században a Szent Sír ereklyéit hozták ide, és kis kápolnát alapítottak, amely köré a település kinőtte magát. A város híre azonban mindenekelőtt egyetlen névhez kötődik: Piero della Francesca, az itt 1415 körül született festő és matematikus, a korai olasz reneszánsz egyik központi alakja. A régi Palazzo della Residenzában berendezett Museo Civico őrzi leghíresebb freskóját, a Feltámadást: Krisztus mozdulatlan, rendíthetetlen tekintettel emelkedik ki a sírból, míg az őrt álló katonák mit sem sejtve alszanak a lábánál. Aldous Huxley angol író egy 1925-ös esszéjében «a világ legjobb festményének» nevezte, és a kifejezés azóta a műhöz tapadt. Ugyanebben a múzeumban található az Irgalmasság-poliptichon is, szintén Piero della Francescától, amelyet a városi testvérület számára tizenöt év alatt készített el. A történelmi központ, amelyet nagyrészt megőrzött középkori falak zárnak körül, a XV. század óta lényegében érintetlen városszerkezetet őriz: a Palazzo delle Laudi, a reneszánsz városháza, az Evangélista Szent János-székesegyház román kori kriptájával, és a kőpalotákkal szegélyezett szűk utcák, amelyek egy olyan városról mesélnek, amely a reneszánszban elsőrangú művészeti és kereskedelmi központ volt, mielőtt 1441-ben firenzei fennhatóság alá került. Sansepolcro a Buitoni tésztagyár szülőhelye is, amelyet itt alapítottak a XIX. században, és szeptember minden második vasárnapján itt rendezik a Palio della Balestrát, a történelmi vetélytárs, az umbriai Gubbio elleni régi számszeríjas versengést, amely a XV. század óta öröklődik, zászlóforgatókkal és jelmezes felvonulásokkal. Aki Laterinában lakik, annak Sansepolcro elsősorban a korai reneszánsz művészetének kedvelőinek szóló kirándulás: bő egy óra elég a Museo Civicóra és egy sétára a történelmi központban, de a látogatás könnyen egész napossá bővíthető a közeli Anghiarival, amely néhány kilométerre fekszik ugyanabban a völgyben.

Siena Toszkána egyik legismertebb művészeti városa, autóval mintegy egy órára Laterinától, a keleti Chianti dombjain át. Történelmi központja, amelyet 1995-ben nyilvánítottak az UNESCO világörökségévé, szinte érintetlenül őrzi középkori városszerkezetét, okkerszínű téglából építve — erről kapta nevét a sienai föld nevű szín. A város szíve a Piazza del Campo, Európa egyik legjobban megőrzött középkori tere, kagyló alakú, és kilenc szeletre osztott, ami a XIV. században a várost irányító Kilencek kormányzatára emlékeztet. A térre néz a Palazzo Pubblico a több mint nyolcvanhét méter magas Torre del Mangiával, amelyre fel lehet menni, hogy kilátás nyíljon a város tetőire és a környező vidékre. Évente kétszer, július 2-án és augusztus 16-án a tér a Palio di Siena arénájává alakul: szőrén megült lóverseny a város tizenhét kerülete között, amely mintegy kilencven másodpercig tart, de napokig tartó szertartások, próbák és korhű jelmezes felvonulások előzik meg. Valószínűleg egész Toszkána legmélyebben átélt identitásbeli eseménye, amelyet a sienaiak olyan intenzitással élnek meg, amely messze túlmutat a turisztikai látványosságon. A Campótól nem messze áll a sienai dóm, az olasz gótika egyik legmagasabb rendű megnyilvánulása, fehér, zöld és rózsaszín márványból készült homlokzattal és teljes egészében bibliai jelenetekkel berakott padlóval, amely csaknem két évszázad alatt, több tucat különböző művész keze nyomán készült el. A város évszázadokon át Firenze vetélytársa volt, és Közép-Toszkána feletti hegemóniáért küzdött vele az 1554-es marcianói csatában elszenvedett vereségig, amely politikai hanyatlásának kezdetét jelentette — művészi és kulturális hanyatlásáét azonban nem. Laterinából Siena a legmegerőltetőbb a javasolt városi kirándulások közül, de egyben az egyik legteljesebb is: egy egész nap alatt megnézhető a dóm, a Piazza del Campo és néhány kisebb múzeum, és még marad idő elveszni a történelmi központ kerületei között.

San Gimignano Toszkána egyik legjellegzetesebb középkori városkája, a Val d'Elsában, Siena tartományban, mintegy másfél óra autóval Laterinától, Sienán és Poggibonsin át. Kilométerekről látható körvonalát tornyok rajzolják ki: a középkorban a város nemesi családjai hetvenkettőt is építettek belőlük — inkább a hatalom és a tekintély jelképeként, mint védelmi célból —, egymással versengve, ki emel magasabbat. Ma tizennégy maradt, de ez is elég ahhoz, hogy a város körvonala egyedülálló legyen Olaszországban, és kiérdemelje a «középkor Manhattanje» becenevet függőleges látképéért, amely évszázadokkal előzi meg a felhőkarcolókét. A történelmi központot, amelyet 1990-ben nyilvánítottak az UNESCO világörökségévé, a Piazza della Cisterna fogja össze — halszálkamintás burkolatával és középen egy régi, XIV. századi kúttal —, valamint a Piazza del Duomo, ahol a társaskáptalani templom áll, benne az Ó- és Újszövetséget elbeszélő freskóciklussal, olyan művészek munkájával, mint Bartolo di Fredi és Taddeo di Bartolo, továbbá a Domenico Ghirlandaio által kifestett Szent Fina-kápolnával. A Torre Grossa, a fennmaradt tornyok közül a legmagasabb a maga ötvennégy méterével, az egyetlen, amelyre fel lehet menni: a tetejéről a kilátás a Val d'Elsa szőlőire nyílik, a legtisztább napokon pedig a Chianti dombjaiig ér. San Gimignano a Vernaccia hazája is: ez volt az első olasz bor, amely 1966-ban ellenőrzött eredetmegjelölést kapott, és az elsők között lett DOCG-minősítésű 1993-ban — száraz fehérbor, amelyet ezeken a dombokon a középkor óta termesztenek, és amelyet már Dante is megemlített az Isteni színjátékban. A központ szűk, macskaköves utcáit ma kézműves boltok és borozók élénkítik, de a kora reggeli órákban, mielőtt megérkeznének a turistacsoportok, még érzékelhető egy csendes középkori városka hangulata, tornyokkal, amelyek az égre rajzolódnak. Aki Laterinában lakik, annak San Gimignano olyan kirándulás, amelyet nyugodtan érdemes megszervezni — nem is annyira a távolság, mint inkább a látogatottság miatt: jobb korán vagy késő délután érkezni, akár egy sienai megállóval összekötve, amely ugyanabba az irányba esik.

A Val d'Orcia az a dombvidéki völgy, amely Sienától délre nyílik, és amelyet 2004-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított mezőgazdasági tájának kivételes minősége miatt, amely a reneszánsztól napjainkig lényegében változatlan maradt. Ez az a táj, amely Toszkána legtöbbet reprodukált fényképein megjelenik: gabonával és napraforgóval borított szelíd dombok, ciprussorok a földutak mentén, magányos tanyák a dombtetőkön — mint azon a híres képen, amelyen az út a Poderina nevű gazdaság felé kapaszkodik, San Quirico d'Orcia közelében. A völgy az Orcia folyóról kapta a nevét, amely északról délre szeli át, és olyan városkákat foglal magában, mint Pienza, amelyet a XV. században II. Piusz Piccolomini pápa tervezett újra a reneszánsz várostervezés szabályai szerint — annyira, hogy az első megvalósult ideális városnak nevezik; San Quirico d'Orcia a reneszánsz horti leoninivel; és Bagno Vignoni, ahol a település központi terét egy nagy, téglalap alakú, középkori eredetű termálmedence foglalja el, amelyet természetes hőforrások táplálnak. A völgyet délnyugatról Montalcino zárja le, a XIV. századi vár uralta erődített városka, amely az egész világon a Brunello di Montalcino hazájaként ismert: ezt a vörösbort kizárólag Sangiovese Grosso szőlőből készítik, és forgalomba hozatal előtt hosszú, kötelező érlelésnek vetik alá, ami az egyik legkeresettebb és legdrágább olasz borrá teszi. A Montalcino körüli dombokat szőlők borítják, tölgyerdőkkel váltakozva, és a vidék pincészetei — a történelmiek és az újabb alapításúak egyaránt — nagyrészt látogathatók előzetes bejelentkezéssel. Laterinából a Val d'Orcia és Montalcino a legtávolabbi a javasolt kirándulások közül, csaknem két óra autóval, de egyben az is, amely a legközvetlenebbül adja vissza azt a Toszkána-képet, amelyet a legtöbb utazó már indulás előtt magával hoz: épp ezért érdemes egy egész napot szánni rá, az állomásokat északról délre szervezve — San Quiricótól Pienzán át Montalcinóig —, és egy pincelátogatással zárni a hazaindulás előtt.

A San Galgano-apátság magányosan áll a nyílt vidéken, Chiusdino községben, Siena tartományban, mintegy másfél óra autóval Laterinától. A vidéki Toszkána egyik legtöbbet fényképezett képe: nagy gótikus ciszterci templom tető nélkül, csúcsíves árkádok az égre nyílva, fű a padló helyén, zöld ott, ahol egykor a szerzetesek térdeltek. 1224-től kezdve építették a nagy francia ciszterci apátságok mintájára, olyan hatásokkal, amelyek a nem sokkal később épült sienai dóm építészetében is felismerhetők. A rend, amely sokáig virágzott kiterjedt mezőgazdasági birtokokat felügyelve, a XIV. és XV. század között hanyatlásnak indult — járványok, fosztogatások és egy gazdasági válság közrejátszásával, amely fokozatosan kiürítette a kolostort; a XVIII. században a karbantartás nélkül maradt tető a haranglábbal együtt beomlott, és a szerkezetet abban a hatásos, szabad ég alatti romállapotban hagyta, amelyet ma látunk. Nem messze, egy füves dombocskán áll a montesiepi remeteség, magánál az apátságnál is régebbi körépület, azon a helyen emelve, ahol a legenda szerint Galgano Guidotti lovag egy erőszakos élet után 1180-ban sziklába döfte saját kardját a fegyverekről való lemondás jeleként, mielőtt haláláig remeteségbe vonult. A kard, vagy ami megmaradt belőle, ma is látható, a kis kápolna közepén kőbe szúrva: olyan kép, amely soha nem bizonyított, de gyakran emlegetett párhuzamokat táplált a nem sokkal későbbi Artúr-mondabeli kőbe szúrt kard legendájával. A montesiepi rotunda falai ezen felül XIV. századi freskóciklust őriznek, amelyet Ambrogio Lorenzettinek tulajdonítanak, köztük egy ritka Maestàt. San Galganót néhány évvel halála után avatták szentté, az egyháztörténet első olyan szentjei között, akik dokumentált, formális szentté avatásban részesültek. Ma az apátság, amely deszakralizált és fedetlen, alkalmanként koncerteknek és kulturális eseményeknek ad otthont. Aki Laterinában lakik, annak San Galgano a javasolt kirándulások közül a legtávolabbi: érdemes fél napot szánni rá, akár egy sienai megállóval összekötve, amely mintegy negyven percre van.